A szexre és a szerelemre is hagyományosan építenek a titkosszolgálatok. Könnyen lehet, hogy sokak után az amerikai hírszerzés főnökének bukását is ez okozta.

„A nők erre a szolgálatra igen kitűnően használhatók, még pedig mind a tisztességes, mind pedig a romlott nők, és pedig azért, mert fellépésük és szereplésük nem kelt gyanút, és olyan alkalmakkor is fel tudnak fedni titkokat, amikor a férfiak tudománya csődöt mond.” A katonai hírszerzés módszertanával kapcsolatos idézet egy, az egyetemi nemzetbiztonsági képzésben máig használatos munkából, Pilch Jenő hadtörténész 1936-os könyvéből való, amely nem hallgatja el az ellenvéleményeket sem: „a kémkedés a lehető legridegebb, legtárgyilagosabb foglalkozás, amelyhez elsősorban férfitapasztalatok és férfiidegek kellenek”.

Az efféle férfipárti vélemények azóta kisebbségbe szorultak. Manapság női ügynökök a ranglétra csúcsára is eljuthatnak, Stella Rimington 1992–1996 között az angol katonai elhárítás, az MI5 főigazgatója volt. „A nők jobban kezelik a konfliktusokat, nem támadnak azonnal, mint a férfiak” – elemezgeti Spy Ladies (Kémhölgyek) című, 2006-os könyvében Wilhelm Dietl, a német titkosszolgálat egykori munkatársa annak hátterét, hogy miért foglalkoztatnak egyre több nőt e szakmában – bár korántsem mindenkit erotikus küldetésben.

Anői vonzerő sokszor hatásosabbnak bizonyul bármilyen szupermodern fegyvernél – véli Bebesi Zoltán, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem nemzetbiztonsági intézetének adjunktusa. Nem véletlen, hogy kémgyanú lengi be azt a – lapzártánkkor még tisztázatlan – nőügyet is, amely lemondásra kényszerítette az amerikai hírszerzés, a CIA főnökét, David Petraeust, és amely miatt feszegetik egy másik tábornok, John Allen afganisztáni főparancsnok, továbbá Frederick Humphries FBI-ügynök félreérthető kapcsolatait is.

Petraeus szeretője, Paula Broadwell állítólag újságíróként, és nem titkos kapcsolatként vált jól értesültté katonai ügyekben, de a sokszög egy másik szereplőjéről, Jill Kelleyről egyelőre nem tudni, miért kereste egyenruhások társaságát. Igaz, ha fontos közéleti szereplőkről van szó, a gyanú is elég lehet, illetve a közvéleménynek nem is kötik feltétlenül az orrára, mi történt, illetve történhetett volna, ha nem vizsgálják ki a dolgot. Hazai példa lehet erre a 2005-ös Mucuska-ügy. A sajtóban az a híresztelés terjedt el, hogy egy Romániából áttelepült magyar házaspár kémkedett, a feleség minisztériumi vezetőkkel is intim kapcsolatba keveredett. A közvélemény mindmáig nem tudja, hogy a gyanú beigazolódott-e.

A hírszerzés és a szex összefonódásával kapcsolatban a holland Mata Harit, a száz évvel ezelőtti táncos- és kémnőt emlegetik a leggyakrabban, aki „mestere volt a saját személye körüli legendagyártásnak és a pucérsággal való hírnévkeltésnek, kémnek ugyanakkor nem volt túl jelentős, de sok magas rangú emberrel volt jóban” – foglalta össze Bebesi. Kivégzését 1917-ben nem annyira nemzetbiztonsági ártalmassága indokolta, hanem inkább az, hogy a franciák példát akartak statuálni a világháborús időkben. Az sem igaz, hogy a női ügynököknek kizárólag lepedőakrobatáknak kell lenniük: a második világháború egyik leghíresebb brit kémnője, Nancy Wake azzal is kitűnt, hogy franciaországi bevetésén állítólag puszta kézzel ölt meg egy német katonát.

Tipikus szexügynöki feladat viszont közéleti személyiségek lejáratása. Napjainkban például az orosz titkosszolgálat nyúl gyakran ahhoz az eszközhöz, hogy kompromittáló fotókkal próbálja ellehetetleníteni a nemkívánatos ellenzékieket, újságírókat. Szovjet utódállamokban is ismert a módszer: a belorusz titkosszolgálat lejárató akcióját sejtették a mögött a máig tisztázatlan eset mögött, amikor tavaly az interneten kellemetlennek szánt videók jelentek meg a minszki magyar nagykövet feleségéről egy állítólagos olasz szerető társaságában. Az efféle megbízatások sajátos, belső ellenőrzésre szánt változata, amikor saját embereinek megbízhatóságát teszteli kémnők bevetésével a titkosszolgálat.

A lejáratás és a gazdasági hírszerzés különféle variációi napjainkban is minduntalan produkálnak hasonló eseteket. Ian Clement, a londoni főpolgármester helyettese például abba bukott bele, hogy a pekingi olimpia napjaiban hagyta magát elcsábítani, és az ágya körül matató kínai kémnő londoni fejlesztési terveket szedett ki a papírjai közül és az okostelefonjából. Mintegy a módszer hatékonyságát igazolva, Clement röstelkedve ismerte el, hogy csak magát hibáztathatja, mert a titkosszolgálat előre figyelmeztette az efféle csapdákra. Idén augusztusban szellőztették meg ausztrál lapok, hogy évekkel ezelőtt a vietnami titkosszolgálat egy ezredese Elizabeth Masamune ausztrál gazdasági diplomata kegyeibe férkőzve szerzett üzletet.

Mint az említett esetek egyike-másika is jelzi, a titkosszolgálati zsargonban pillangókként emlegetett női csalik talán kevésbé ismert párjai a Rómeók, akik szexszel és érzelmekkel hálózzák be a nőket. A műfaj máig legismertebb képviselői az NDK titkosszolgálata, a Stasi emberei. Őket fontos nyugatnémet kormányhivatalok, sőt a titkosszolgálat olyan titkárnőire állították rá, akiket terepszemle nyomán érzelmileg labilisnak, kapcsolatokban szegénynek találtak, vagyis a Rómeóknak elsősorban lelki támaszról kellett gondoskodniuk. Ha a titkárnők lelkében a szerelem túl heves lett, akkor titkon házasságot is köthettek. Ilyenkor semleges skandináv templomban, lelkészként és tanúként megbízható kommunistákat szerepeltetve a Stasi teljesen igazinak tűnő álesküvőt szervezett.

Az NDK titkosszolgálatának iratait kezelő levéltár honlapján olyan oktatási segédlet is látható, amely a legjobban megcsapolható információforrások, a nyugatnémet titkárnők jellemző tulajdonságait vette számba. A felkészítést olyan módszerek is szolgálták, hogy a behálózott nők szerelmes leveleit a kedvesnek mutatkozó pasik nyomban továbbították értékelésre a Stasi pszichológusainak. A titkárnők közül sokan csak a német egyesítés után lepleződtek le. Akkor nemcsak leveleik elárulása forgatta meg a szívükben újból a kést, hanem az is, hogy a bírósági tárgyalásukon a tanúként megidézett szeretők, vőlegények, sőt férjek halvány nyomát sem mutatták egykori, tettetett érzelmeiknek.

A Rómeó-módszer alapozta meg a múlt század egyik leghíresebb politikai merényletét, Lev Trockij meggyilkolását is. A szakadárrá nyilvánított, a szovjet kommunista párt legmagasabb köreiből száműzetésbe kényszerített vetélytársat Sztálinék még külföldön is veszélyesnek tartották. Az NKVD titkosszolgálat Ramón Mercader spanyol kommunistát is felbérelte a merényletre. Ő egy belga diplomata fiának kiadva magát, 1938-ban Párizsban összeismerkedett Sylvia Ageloff-fal, Trockij egy amerikai hívével. Eljegyzés lett a vége, a pár 1939-ben együtt bukkant föl Mexikóban, ahol Ageloff titkárnői teendőket látott el Trockij mellett. Bár 1940 májusában egy merényletkísérlet miatt Trockij már gyanakvó volt, a kapcsolatra való tekintettel Mercader bejuthatott az addigra alaposan őrzött villába. E látogatások egyike alkalmával került elő a legendás jégcsákány, amellyel szétroncsolta Trockij koponyáját. A megtévesztett Ageloffot fölmentették, Mercader húsz évet töltött börtönben.

BEDŐ IVÁN
forrás:hvg.hu